Líbia helyzete a Kadhafi rendszer bukása óta

A 2011 elején kibontakozó Arab Tavasz Tunéziában kezdődött a jázminos forradalommal és gyorsan terjedt tovább más arab országokban is Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. Algériában és Jordániában tüntetések voltak, Egyiptomban Hoszni Mubarak arra kényszerült, hogy lemondjon hatalmáról. Jemenben és Szíriában jelenleg is erős intenzitású polgárháború dúl különböző milíciák, radikális iszlamisták, törzsi csoportok és a meggyengült kormányzati csapatok között. A tüntetések hullámai az olyan karizmatikus vezetők országait sem kímélték, mint Moammer Kadhafi. Kadhafi 1969 óta irányította Líbiát, azonban az Arab Tavasz hatására tüntetések kezdődtek a keménykezű diktátor ellen 2011 februárjában. A felkelők központja Bengázi volt, Líbia második legnagyobb városa, mely mindig is egyfajta ellenpontja volt Tripolinak, vagyis a rezsimnek. A nyugati hatalmak és a NATO a felkelőket támogatták, így Kadhafinak nem sok esélye maradt. Augusztusban a felkelők elfoglalták Tripolit, ahonnan a diktátor Szirtébe menekült. Október 20-án a felkelők elfoglalták Szirtét, Kadhafi ekkor halt meg tisztázatlan körülmények között.[1]

Átmenet (2012-14)

Az NTC (National Transitional Council), mely már a Kadhafi elleni harcok idején megalakult, majd a helyét 2012 júliusában átvevő GNC (General National Congress) nem tudta a helyzetet kezelni. Ugyan a felkelők egységesen egyetértettek abban, hogy Kadhafit el kell tüntetni a hatalomból és a rezsimet fel kell számolni, az ország vezetéséről teljesen más elképzeléseik voltak. Kadhafi léte egységbe kovácsolta a felkelőket, de hatalmának megdőlése és halála megmutatta, hogy a különböző felkelő csapatok szövetsége nagyon törékeny. A demokratikusan megválasztott, új alkotmányt bevezető és nyugati minták átvételét szorgalmazó GNC képtelen volt konszolidálni a helyzetet, nem tudta az egymással harcoló törzseket lefegyverezni, nem tudta megállítani az egész országra kiterjedő agressziót és fosztogatást, valamint nem tudta megakadályozni az radikális iszlamisták előretörését, akik kihasználták a Kadhafi után maradt hatalmi vákuumot. Az iszlamisták térnyerését jól mutatja az Egyesült Államok bengázi konzulátusa ellen végrehajtott támadás, melyben négy amerikai állampolgár, köztük J. Christopher Stevens, az USA líbiai nagykövete is az életét vesztette.[2] A támadást a 9/11-es terrortámadások évfordulóján, 2012. szeptember 11-én hajtotta végre az Ansar al-Sharía és egyéb, az al-Kaidához köthető kisebb helyi terrorszervezetek. 1979 óta Stevens volt az Egyesült Államok első nagykövete, akit kiküldetése alatt megöltek. Az új kormányzat gyengeségét és tehetetlenségét mutatja, hogy 2013. október 10-én fegyveresek könnyedén fogságba ejtették és pár órára elrabolták a tripoli Corinthia Hotelből az ország miniszterelnökét, Ali Zeidant.[3] A liberális ügyvéd 2012 és 2014 között irányította az országot, azonban miután egy lázadó csoport elfoglalt egy olajjal teli tankerhajót és a kormányzat ismét tehetetlennek bizonyult, lemondásra kényszerült és Marokkóba menekült, illetve egyes hírek szerint jelenleg Máltán tartózkodik.[4]

Kadhafi halálát követően, 2011 és 2014 között, a GNC-nek a Kadhafihoz hű fegyveresek maradékát, különböző fegyveres milíciákat és az iszlamistákat kellett volna leszerelnie, azonban a kormányzat gyengesége és a hadsereg hatékonyságának a hiánya ezt lehetetlenné tette. A többségében liberális GNC mögül, ami egy nyugati típusú, szekuláris államberendezkedést kívánt megvalósítani, az radikális iszlamista milíciák kihátráltak, így a GNC egysége szertefoszlott. További problémát jelentett a korrupció, ami nem csökkent a Kadhafi-rendszerhez képest, így nagyban hátráltatta a kormányzat hatékony működését.[5]

A két kormányzat és az iszlamisták

2014 májusában Haftar Khalifa elindította az Operation Dignity hadműveletet, aminek célja, a hatalom átvétele volt a tripoli kormányzattól, illetve Líbia megtisztítása az iszlamistáktól. Haftar Khalifa Kadhafi tábornoka volt, azonban Kadhafi a Csád elleni háború során őt nevezte meg a Líbia számára sikertelen háború bűnbakjaként. Csádból való szabadulása utána Haftar Khalifa visszavonultan élt az Egyesült Államokban, de egyes pletykák szerint a CIA-nak dolgozott és dolgozik jelenleg is.[6] 2011-ben, a Kadhafi ellenes lázadások idején tért vissza Líbiába, ahol ekkor még együtt harcolt azokkal az iszlamista milíciákkal, akiktől jelenleg meg akarja tisztítani Líbiát.[7] Látva a tripoli kormányzat tehetetlenségét, 2014 májusában két coup d’etat-tal próbálkozott az Operation Dignity hadművelet formájában, de egyik puccs sem volt teljesen sikeres és csak szakadást idézett elő a kormányzatban.

Az ország keleti felét a tobruki kormányzat igyekszik igazgatni, akiknek a legitimációját a HoR (House of Represenatives) adja. A tobruki kormányzat politikai vezetői Aguila Saleh Issa, a tobruki parlament elnöke és Abdullah al-Thani miniszterelnök, míg a katonai vezető a már korábban említett Haftar Khalifa. A nemzetközi közösség és elsősorban a Nyugat a tobruki kormányzatot ismeri el, mint Líbia legitim kormányzatát. Az iszlám világ sokkal megosztottabb: Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek Tobruk mellé álltak, míg Törökország, Katar és Szudán Tripolit támogatják. A tripoli kormányzatot Nouri Abusahmain GNC elnök és Khalifa al-Ghawi miniszterelnök irányítják politikailag, illetve az Operation Dignity-vel szemben létrejött a Libya Dawn katonai koalíció, mely a helyi Muszlim Testvériséget, konzervatív miszratai kereskedőket, berbereket és egyéb iszlamista csoportokat tömörítő szervezet.[8] A helyzetet tovább bonyolítják a törzsi ellentétek és a terrorista szervezetek. A nyugati, Tripolihoz közel eső területeken a Zintani milícia a tobruki kormányzat szövetségese, míg a miszrataiak Tripolit támogatják. 2014. július-augusztusában a tripoli Libya Dawn koalíció súlyos harcok árán visszaszerezte az irányítást a Tripoli Nemzetközi Reptér felett, ahonnan kiverték a Zintani milíciát, azonban a reptér 90%-a megsemmisült.[9] Olyan terrorszervezetek, mint például az Ansar al-Sharia, vagy az Iszlám Állam líbiai szárnya is erősen jelen vannak a térségben. Az Ansar al-Sharia elsősorban Bengáziban és Dernában erős, az amerikai konzulátus elleni támadást is hozzájuk és a velük kapcsolatban lévő iszlamista milíciákhoz kötik. 2015 januárjában az Ansar katonai vezetője, Mohammad al-Zahawi meghalt a tobruki kormányerőkkel folytatott harcokban, így az Ansar azóta sokat vesztett erejéből.[10] Az Iszlám Állam líbiai szárnya (továbbiakban: ISIL) Kadhafi szülővárosát, Szirtét és annak környékét tartja ellenőrzése alatt, de különböző sejtjei megtalálhatók Bengáziban, Dernában és Adzsdábijában. 2015 februárjában az ISIL fotókat tett közzé, melyek bizonyítják, hogy a terrorszervezet 21 Líbiában dolgozó egyiptomi kopt keresztény foglyot fejezett le. Válaszul az egyiptomi légierő és a tobruki kormányzat légiereje február 16-án válaszcsapásokat hajtott végre Dernában, melyekben több tucat iszlamista harcos halt meg.[11] Az ISIL által ellenőrzött területeken a sharía van érvényben, gyakoriak a vallásbíróságok atrocitásai a civil lakosság ellen. Sok emberi jogi szervezet hívja azonban fel a figyelmet arra, hogy nem az ISIL az egyetlen, aki jogsértéseket követ el Líbia területén. A különböző oldalon harcoló milíciák, illetve a két kormányzat hadseregei is gyakran követnek el atrocitásokat a civil lakosság ellen, vagy alkalmaznak megalázó bánásmódot foglyaikkal szemben és használnak olyan fegyvereket vagy harcmódot, melyeket nemzetközi szerződések tiltanak.[12]

A megosztottság okai

A felszínen látható ellentét a két kormányzat között alapvetően ideológiai: a tobruki kormányzat egy szekuláris, nyugati mintára épülő államot szeretne létrehozni, míg a tripoli kormányzat egy olyan államberendezkedést képzel el, ahol a vallás és politika nem különül el egymástól. Ugyan a helyzet bonyolult, de a két fél egy-egy címkével igyekszik egyszerűsíteni a helyzetet és fekete-fehérben láttatni a dolgokat: a tripoliak pro-Gaddafi loyalists-ként tekintenek a tobruki kormányzatra, utalva több politikai vezető és Haftar Khalifa pozíciójára a Kadhafi rendszerben. Továbbá Haftar Khalifát azzal vádolják, hogy lényegében csak Kadhafi helyét igyekszik átvenni és célja egy hasonló diktatúra felépítése. Ezzel szemben a tobruki kormányzat az islamic extremists címkét ragasztotta ellenfelére. Részben igazuk van, hiszen számos Tripolit támogató milícia szélsőségesen konzervatív nézeteket vall, de a Libya Dawn koalícióban a spektrum nagyon széles az ultrakonzervatív miszratai milíciák és a mérsékelt irányvonalat képviselők között.[13] A terrorista szervezetek aktivitása Szirtében a legmagasabb, ahol nem csak Kadhafi szülővárosa, hanem annak környezete is gyakorlatilag a terroristák kezén van. Emellett a terrorista szervezetek, vagy hozzájuk lazán kötődő milíciák jelen vannak keleten, Bengázi és Derna városaiban is. Biztató jel Líbia jövőjét illetően, hogy a Tripolit támogató ultrakonzervatív miszrátaiak és a Tobrukot támogató Zintani milícia, akik eddig egymással harcoltak többek között a tripoli reptérért, abban egyetértenek, hogy elsősorban az ISIL és egyéb szélsőséges terrorszervezetek ellen kell harcolniuk.[14] A terrorszervezetek elleni harc talán közös platformra tudná vonni a két kormányzatot, bár ennek a valószínűsége csekély, hiszen a két fél bizalmatlan egymással szemben és mindkét oldalon vannak olyan jelentős pozícióban lévő szereplők, akik nem hajlandóak kompromisszumokra. Emellett a felszínen látható ideológia szembenállás mellett számos egyéb oka van a jelenlegi polgárháborús helyzetnek.

Líbiában jelenleg 140 törzs található, ezzel a magas számmal a világ egyik legmegosztottabb országa.[15] Líbia elsődleges identitásképző eleme nem a nemzet, mert az nem létezik. A nyugati országokkal ellentétben, ahol a legfőbb identitásképző elem a nemzet, majd a család és a vallás, Líbiában sokkal erősebb a törzsi és vallási kötődés. Ez azt jelenti, hogy egy líbiai elsősorban nem líbiainak tekinti magát, hanem egy bizonyos törzs tagjának, vagyis nincs líbiai nemzettudat, vagy legalábbis nagyon minimális. Nincs olyan, hogy líbiai nép, hanem sok törzs van, akik együtt élnek az ország területén, és akiket a Kadhafi-rezsim elnyomása egységben tudott tartani. Kadhafi a Divide et impera elvével élve ügyesen egyensúlyozott a törzsek között, felhasználta és kijátszotta őket egymás ellen. A jelenlegi kormányzatoknak ehhez nincs elég erejük és vidéken képtelenek elejét venni a törzsi harcoknak.

A helyzetet tovább bonyolítják az ország etnikai ellentétei. A magát őslakosnak tekintő berberek betolakodóként tekintenek a mára már többségben lévő arab törzsekre, akik a XI. században települtek be, amikor a Banu Hilal és Banu Sulaym törzsek az Arábiai-félszigetről indulva fokozatosan „elarabosították” Észak-Afrikát. Kadhafi idején az ország délnyugati részén élő tuareg törzseket és a délkeleten élő fekete toubou törzseket is diszkriminálták, így 2011-ben hamar csatlakoztak a Kadhafi ellenes harcokhoz és jelenleg is működtetnek önvédelmi milíciáikat.[16]

Számos szakértő már a konfliktus kezdetekor figyelmeztetett az ország darabokra szakadásának lehetőségére.[17] Ennek látható jele például, hogy a Tripolitania tartományon kívül, az ország másik két tartománya, Cirenaica és Fezzan már 2012-ben kikiáltották saját autonómiájukat és saját tanácsot állítottak fel. Főleg Cirenaica autonómiája és függetlenségének lehetősége vet fel nehéz kérdéseket, mert itt található a líbiai kőolajtartalékok 80%-a, vagyis az ország legfőbb bevételi forrása. Szakértők szerint az ország kelet-nyugati megosztottsága már korábban, Kadhafi rendszerében is létezett, azonban a diktatúrában a regionális problémákat, ahogy a törzsi és etnikai ellentéteket is, elnyomták. A nyugati részen, Tripolitaniában működött a központi kormányzat Tripoli központtal és ez a régió inkább sorolható a magreb területéhez. Ezzel szemben a keleti területek Bengázi központtal, inkább a mashreq régióhoz tartoznak. Líbiát tehát lényegében kettészakítja egy történelmi határvonal, ami Északnyugat-Afrikát és Északkelet-Afrikát választja ketté. A regionális és etnikai különbségek miatt Líbia rászolgált az Afrika Jugoszláviája elnevezésre, de szerencséjére, a területén lévő régiók és etnikumok alapvetően nem önálló nemzetben vagy államban gondolkodnak, így nem fertőzhette meg őket az a fajta soviniszta nacionalizmus, ami a 90-es évekre elérte a volt jugoszláv tagállamokat, így a jelenlegi konfliktus kevéssé pusztító, alacsonyabb intenzitású.

Az utolsó ok Líbia nemzeti kincse, az olaj. Számos szakértő ezt a tényezőt hozza fel a harcok igazi okaként.[18] Ezen értelmezés szerint a háború nem is igazából az iszlamisták és anti-iszlamisták harcáról szól, hanem csak harc az erőforrások újraosztásáért.

Tehát összefoglalva, a felszínen meghúzódó ideológiai szembenállás mellett létezik egy törzsek közti ellentét, létezik egy etnikai ellentét arabok, berberek, tuaregek és toubouk között, létezik egy regionális-földrajzi ellentét Líbia három tartománya között, amiket az erőforrásokért folytatott harc csak tovább súlyosbít.

Líbia és Európa

Kadhafi bukása utána a nemzetközi közösség és a média figyelme elterelődött Líbiáról Szíriára, ahol a Bassár el-Aszad vezette rezsim sem kerülhette el az Arab Tavasz hatásait. Ugyan Líbia a közelsége miatt mindig fontos volt Európa számára, azonban szerencsétlenségére a közelmúlt eseményei folyamatosan a háttérbe szorították az ország problémáját. Kezdve Szíriával, ahol a konfliktus sokkal magasabb intenzitású és sokkal komplexebb, valamint elsősorban az Iszlám Állam formájában a terroristaszervezetek is sokkal erősebben jelen vannak a térségben. Szíria után Európa figyelme az ukrán konfliktusra terelődött, mivel az az Európa Unió tényleges határainál zajlott. Jelenleg is sokkal fontosabb téma Európa számára a menekültválság, illetve az azzal kapcsolatos biztonságpolitikai kockázatok és az Európában is megjelenő terrorizmus. Ezek az események ismét Szíriára és Irakra irányították a figyelmet, mely államok területe gyakorlatilag egy nagyon komplex nagyhatalmi sakktáblává változott.

Líbia is kiemelten fontos biztonságpolitikai és migrációs szempontból Európa számára, hiszen az egyik legfontosabb afrikai embercsempész útvonal Líbiában végződik, ahonnan nagyon sok migráns érkezik a Földközi-tengeren keresztül az Európa Unió területére, elsősorban Olaszországba. Nem véletlen, hogy a tripoli kormányzat azzal fenyegeti Európát, hogy ha a Nyugat nem ismeri el őket legitim kormányzatként, akkor „feketévé változtatják Európát”, ezzel utalva a migrációra.[19] Annak idején már Kadhafi is ezzel fenyegette a nyugati nagyhatalmakat. Azonban jelenleg Európa számára sokkal nagyobb kihívást jelent a Törökország és Balkán felől érkező menekültáradat, mely a Líbián keresztülhaladótól teljesen eltérő migrációs útvonal, nem fekete-afrikai, hanem elsősorban szír és afgán menekültekkel. Továbbá Líbia kiemelten fontos Európa számára energiapolitikai és diverzifikációs szempontból. Stabil Líbia és jó együttműködési politika esetén, a líbiai olajkészletek diverzifikáltabbá tehetik Európa olajellátását, valamint csökkenthetik Európa függőségét az orosz olajtól.

Összegzés

Líbiát nagy nyersanyagforrásai jólétre predesztinálják, azonban számos afrikai ország keserű példája mutatja, hogy sok esetben a nyersanyagban való gazdagság inkább átok, és jólét helyett viszályt, polgárháborút és szenvedést okoz az adott országnak. Líbia jelenlegi helyzete nem a demokrácia irányába mutat, mivel mindkét kormányzat meg van győződve arról, hogy a helyzet elsősorban katonailag oldható meg és a két fél magas rangú katonai vezetői nem hajlandóak a kompromisszumra. A nemzetközi közösség jelenleg más ügyekre koncentrál, így nem tud elég ösztönzést adni a feleknek az érdemleges tárgyaláshoz. Ráadásául az ENSZ líbiai ügyekért felelős speciális követét, Bernardino Leont a tobruki kormányzat irányába való elfogultsággal vádolják, ami nem vet jó fényt az ENSZ semlegességére.[20] A vádak miatt november 17-én Leon helyét Martin Kobler vette át.

A kezdetben sikeresen induló demokráciaépítés folyamata megakadt Líbiában, továbbá kérdéses, hogy egy friss, fiatal demokrácia képes lenne-e egy ennyire sok szinten tagolt társadalmat egyesíteni, megfelelni a kihívásoknak és hatékonyan irányítani az államot. A történelmi példák és tapasztalatok inkább a nem felé billentik a választ. Paradox módon azonban csak egy jól működő, hatékony és korrupciómentes demokrácia képes elhozni a jólétet nem csak az elit, hanem szélesebb társadalmi rétegek számára is.

Szerző: Kele Balázs